Az iskolaév végén sokan tapsolunk a gyerekeknek: büszkék vagyunk jegyeikre, bizonyítványaikra, versenyeredményeikre vagy csak arra, hogy végigcsinálták. Megérdemlik.
Köszönjük azoknak a pedagógusoknak is, akik türelemmel, odafigyeléssel és rengeteg szeretettel vezették, támogatták és formálták őket az egész tanév során.
De most egy pillanatra álljunk meg, és hajtsunk fejet azok előtt, akik ott voltak a háttérben – csendben, szüntelenül. Akik nem kaptak oklevelet vagy osztályfőnöki dicséretet, mégis végig jelen voltak.
A szülők előtt.
Aki ott volt akkor is, amikor nem ment jól.
Aki virrasztott éjszaka a kis beteg mellett, majd segített bepótolni az elmaradt feladatokat.
Aki dolgozat előtt nyugtatott, kudarc után vigasztalt, és minden reggel új reménnyel indította útjára.
Aki csendben figyelte a háttérből, és ha kellett, egy mozdulattal ott termett.
Reggeli rohanások és esti lelkitámasz
Mert minden egyes reggel, amikor a gyerek még az álom és az ébredés határán volt, Te már ébren voltál. Kakaóval, reggelivel, elkészített tízóraival vagy csak egy halk simítással az arcán, hogy „kelj fel, kicsim, ma is vár az iskola”.
Minden egyes reggelidő olyan volt, mint egy színfalak mögötti gyorspróba: öltöztetés, dolgozat aláírás, tornazsák keresés, elfelejtett technikadoboz újracsomagolása. Talán nem mindig volt benne köszönet, de Te csináltad. Mert tudtad, hogy kell.
És minden este, mikor hazaértetek, jött a második műszak.
Lecsillapítani a fáradt gyereket.
Megvigasztalni, ha kiközösítették.
Motiválni, ha elcsüggedt.
Kérdésekre válaszolni, amik néha felnőtteket is zavarba hoznak.
És persze meghallgatni a kis és nagy sérelmeket, néha könnyek között, néha dühösen.
És nem volt recept – csak a szeretet.
Nem csak leckét ellenőriztél – biztonságot adtál
A „megírtad a házit?” kérdés mögött valójában ott volt valami sokkal fontosabb: érdekel, hogy boldogulsz.
Mert a matekpélda, az irodalom elemzés, a környezet projekt mind-mind ürügy volt arra, hogy fogd a kezét.
Lelkileg is.
Az otthon nem csak egy ház volt, hanem menedék.
Ha rosszul sikerült a felelés, ha összeveszett a barátjával, ha nem ment jól az edzés, ha nem hívták el egy szülinapra – Te voltál ott.
Nem voltak varázsszavak, de a Te jelenléted már önmagában is gyógyított.
Áldozatok, amik nem látszanak
Talán lemondtál saját programokról. Talán a munkahelyeden is zsonglőrködtél, hogy elérj az iskolai fogadóórára vagy a karácsonyi műsorra. Talán hónapról hónapra megszorítottad a családi költségvetést, hogy legyen új tornacipő, vagy elmehessen osztálykirándulásra.
És ezek az áldozatok nem voltak látványosak, de minden egyes apró lemondás egy-egy tégla volt abban a falban, ami megvédte a gyermekedet a világ durvaságától.
Szülőként végigkísérted – nemcsak az iskolán, az élet egyik fontos szakaszán
Nem egyszer voltál pszichológus, tanító, szakács, taxisofőr, orvos, tréner és komikus.
Mert amikor semmi nem ment, és a gyereked ott ült szomorúan a tankönyve fölött, Te voltál az, aki azt mondta: „Semmi baj, holnap új nap kezdődik.”
És igaza volt annak a kis mondásnak:
a gyermek egy hajó – de a szülő a part, amit sosem felejt el.
Most pedig: pihenj egy kicsit!
Ez a nyár Neked is szól.
Lélegezz mélyet. Örülj a csendes reggeleknek, a nevetésnek, a közös fagyizásoknak.
És tudd: amit idén adtál – szeretet, idő, türelem, biztonság – az mind nyomot hagyott.
Nem csak a gyermeked fejlődésében, hanem a szíved mélyén is.